Idős hölgy elbizonytalanodva lép előttem a lépcsőn. Magától mozdul felé a testem, magától karol belé a kezem. Utána lép csak működésbe az agyam: „Segíthetek?” De addigra már belekarolva át is segítem a következő lépcsőfokon, majd aggódva figyelem, biztos, jól döntöttem-e, hogy nem kísérem tovább, nem ültetem le egy székre, nincs-e szüksége orvosra. Később megnyugodva látom, hogy tova topogott, túl van múló rászorultságán.

Este családi tévénézés, újabb sztárparádé megy sms küldési lehetőséggel. „Anya szavazzunk, nehogy kiessen…” már nem is emlékszem kicsoda, jön a felhívás a gyerekemtől. „Az pénzbe kerül…” szól anyai szigorom. „Akkor legalább küldjünk a UNICEF-nek 500 Ft-ot!” érkezik kapásból a gyermeki sóhaj. Magától fut végig az agyamon, hogy remélem, letiltottuk a gyerekek telefonjáról az emelt díjas sms-eket és adományvonalakat.

Utána ijedek meg csak magamtól. Hiszen hat a UNICEF rengeteg felhívása: szükség van a mi segítségünkre is ahhoz, hogy jobb legyen a világ, a gyerekek sorsa. Gyerekeimnek is hitelesek az arcok, akik beszélnek hozzájuk, a szavak, amiket küldenek feléjük. Én magam is együttdolgozom a UNICEF elkötelezett csapatával, tudom, hogy jó adományozási célt választott a lányom. Látja, hallja, hogy mi szülők rendszeresen segítünk, adunk, önkénteskedünk. Mégis bennünk él a bizonytalanság az adományozási felhívások iránt, magától. Komoly munka először magunkban, aztán a gyerekeinkben is legyűrni ezt, miközben a minta amit adunk, kissé zavaros. Akikről tudjuk, hogy szükségük van a segítségünkre, adhatunk is, adjuk meg bátran. De vigyázzunk. Mire is?